Az utóbbbi hetek történései rámutatnak, hogy újra kell gondolni segélyezési politikánk alapelveit és ennek megfelelően módosítani kell a gyakorlatot. Villámgyorsan.
Ezen a területen a baloldali kormánynak komoly változtatásokat kell eszközölnie.
Jelen sorok írója szociálpolitikus végzettségű. Olyan kiválóságoktól sajátíthattam el ismereteimet, mint Ferge Zsuzsa vagy Tausz Katalin. Tanulmányaink, sőt már a felvételi anyagaink is arról szóltak, hogy a segélyezési rendszer nem lehet alternatívája komlex szociápolitikai rendszereknek. A segélyezettség csak rövid ideig tartó periódus lehet egy egyén életében, máskülönben társadalmilag marginalizálódik, a többség megbélyegzi.
A segélynek ez a legfőbb baja. Jól láthatóvá teszi azt a közeget, amely kapja, azaz stigmatizál. Ráadásul Magyarországon a szocialista rendszerben nem létezett ilyen jellegű támogatás, mivel az a szegénység tényének elismerését jelentette volna. Emiatt is van az, hogy sokan még indokolt esetben sem merik igénybe venni az ilyen jellegű támogatást.
Nézzük azt, hogy mitől is vált torzzá a magyar segélyezési rendszer? Attól, hogy az alapelvekkel ellentétben a döntéshozók nem kiegészítették a segélyezési rendszerrel a szociálpolitikai lépéseket, hanem kiváltották azt.
Egy komplex jóléti ellátórendszer segíti marginális helyzetben lévő egyének és társadalmi csoportok társadalmi integrációját. Láthatatlan mechanizmusokkal. Ez nagyon fontos tény. Ha deklaráljuk valakik integrálásának szándékát, máris felhívjuk a figyelmet arra, hogy ők a közösségi vagyonból többlettámogatásra tarhatnak igényt. Ez negítív társadalmi folyamatokat indít el, főleg olyan időszakban, amikor a társadalom többségétől megvonnak jelentős jóléti juttatásokat.
Magyarországon egy ilyen folyamat zajlott le. Az állam a szocialista rendszerben rendkívüli elvonásokból tartotta fenn a jóléti ellátórendszert. Emiatt is volt nálunk a munkabér jóval alacsonyabb, mint a nyugati társadalmakban. A rendszerváltást követően az ilyen jellegű társadalmi szolgáltatások ingyenessége és általánossága részben megszűnt, amelyet a többség nem tudott lassan növekvő jövedelméből ellensúlyozni. Kialakult tehát az az érzés, hogy az emberek relatív szegénynek érezték magukat. Részben önnön korábbi jövedelmi helyzetükhöz és részben a gyorsank vagyonosodó társaikhoz viszonyítva. Ezen frusztrációs tényező, a mindenért fizetni kell elv általánossá válása szembefordította a többséget azon kisebbségekkel, akik továbbra is juttatásokat kaptak a jóléti rendszertől. Nem pusztán a segélyezettekkel szembeni ellenszenvről van szó. Mindmáig érezhető főként az alsó középosztályban, hogy az emberek ellenszenvvel beszélnek a "dőzsölő nyugdíjasokról", a minimálbérre bejelentett vállalkozókról.
A társadalmi feszültség egyfajta kicsúcsosdása a mostani helyzet. A többség ellenszenvvel viszonyul azokhoz, akik a segélyezési csapdába estek. Mi is a segélyezési csapda? Az, hogy több pénzt kaphatunk ilyenformán, mintha dolgozni mennénk. Érdemes ezen a ponton megnézni, hogy hol és miként csúcsosodik ki ez a mostani válság: Jellemző módon olyan helyeken, ahol jelentős a gazdasági elmaradottság és ennek megfelelően kevés a munkahely, jellemzően alacsonyak a bérek. Olyan kistérségekről van szó, olyan falvakról, amelyekben a korábbi évtizedekben tisztesen meg lehetett élni, azonban az elmúlt húsz évben felgyorsult a tehetősek elvándorlása és helyükre az alacsony ingatlanárak miatt lecsúszó társadalmi csoportok érkeztek. Ezt a folyamatot tekintjük gettósodásnak.
A leszakadó, reménytelen helyzetben lévő emberek jelentős része roma származású. Többségük az előző rendszerben rendelkezett munkaviszonnyal, jórészt a nehéziparban, bányászatban, tehát nem mondható, hogy eleve elzárkóztak volna a munka elől. Egyszerűen egy olyan szerktorban dolgoztak, ahol a leggyorsabban és legbrutálisabban zajlottak le a leépítések. Ráadásul a romákat szinte mindenhol az első között küldték el. Körükben nem alakult ki tudatos munkaerő-piacról kimenekülési stratégia. Ebben az időben akit az elbocsájtás fenyegetett, az sok esetben leszázalékoltatta magát, vagy előnyugdíjba ment. A romák kiszolgáltatottak voltak és maradtak is, többségükben segélyezettek lettek. Mára sajnálatos tény az, hogy már nem egy generáció nőtt úgy fel, hogy egyáltalán nem került kapcsolatba a munka világával. Nagyon fontos megjegyezni itt, hogy van ilyen, sajnos nagyon sok, de szó sincs általános jelenségről. A romák többsége dolgozik, jellemző módon kemény fizikai munkát végezve. Vidéken napszám feketén a földeken, a városokban jellemző módon az építőiparban, szintén feketén.
A helyzet mára rendkívül torzzá vált. Ezen a területen az elmúlt években jellemző módon egy liberális szemlélet és annak megfelelő gyakorlat uralkodott. Rendkívül korszerű elveknek megfelelően az egyént egyáltalán nem kényszerítették arra, hogy támogatotti helyzetéből kilépjen. Erre mondták egyes elemzők, hogy a magyar jóléti ellátórendszer szélsőségesen szolidáris. A gyakorlatban szinte megvalósult az a társadalmi minimum elve, amiről az egyetemen azt tanultuk, hogy egy jóléti rendszer legnagyobb vívmánya lehet. Egy olyan támogatás, amelyet mindenki megkaphat, ha egyénileg áthidalhatatlan helyzetbe kerül.
Ez a támogatási rendszer torz, mert nem kapcsolódik más szociálpolitikailag fontos rendszerekhez. Nem kapcsolódik például az oktatási, főleg szakoktatási rendszerünkhöz. Távol tartja az egyént a munka világától. Pontosabban ezen utóbbi megállapítás is árnyalást kíván. A Rendszeres Szociális Segélyt kapók többsége dolgozik, főként alkalmi, vagy idénymunkát. A támogatásra az egyéneknek a munka kiszámíthatatlansága és az alacsony bérezés miatt van szükségük. Elmondható, hogy segélyek létéből nem csupán támogatottak profitálnak, hanem azon jellemző módon agrárvállalkozók is, akik ennek köszönhetően gyakran olcsóbban kapnak munkaerőt, amely ráadásul érdekelt a fekete foglalkoztatottság fenntartásában, hiszen egyetlen rendszeres jövedelmét veszélyezteti a bejelentéssel.
Látható, hogy sok-sok tényezőt kell figyelembe venni, ha a segélyekről beszélünk. A legfontosabb tény azonban az, hogy ezen a területen sürgős változásokra van szükség. Jó támadási pontot talált az a politikai oldal, amely ezen a területen keresztül támadja a kormányzatot.
Elsősorban egyértelmű, hogy az alapelv, a munka nélkül rendszeres jövedelem munkaképes embereknek is, megbukott. Nem csak nálunk. A nyugat-európai jóléti ellátórendszerek is recsegnek-ropognak. Nem is csak azért, mert nincs rá pénz. A segélyekre fordított javak töredékét teszik ki az egyébb jóléti kiadásoknak. Egyszerűen azért, mert a többséget irritálja a jelenség. Persze ezért az egyértelműen kispolgári mentalitásért ne a többséget nézzük le. Egyszerűen barátkozzunk meg a ténnyel, hogy a mai világban az adófizetők nem tűrik meg az állami ellátórendszeren csüngőket.
Ennek megfelelően számba kell venni, hogy miként tudunk változtatni úgy, hogy a többség és kisebbség egyaránt elégedett legyen. A válasz egyértelmű, hogy ideológiák versenyében a baloldali alternatíva a befutó.
A konzervatív szemlélet egyértelműen negatívan áll hozzá a segélyezettekhez. Kemény és ínségmunka központú gyakorlatot sürget. Büntetni akar elsősorban, a kispolgári középosztály, alsó-középosztály irányába mutatni önnön határozottságát és keménységét ezen a területen. Természetesen egy segélyezett ezt megalázónak, megbélyegzőnek éli meg. Ne is gondoljuk azt, hogy pozitív munkatudat alakul ki abban, akivel havonta végigsöpörtetik a falu főutcáját.
A liberális álláspont szintén tarthatatlan. Eszerint az egyéni felelőssége fölé nem helyezkedhet a közösségi álláspont. A közösség adjon, de ne akarjon erőszakkal, vagy nyomásgyakorlással kikényszeríteni előrelépést. A támogatott maga dönthesse el, hogy az ellenszolgáltatás nélküli támogatás igénybevételét vagy a munka világába való belépést választja. Ez az álláspont napjainkban, amikor mind kevesebb közösségi juttatás vehető igénybe, tarthatatlan. Mérhetetlenül szítja az ellentétet a többség és a támogatotti kisebbség között. Nem ad megfelelő szintű esélyt, a szegénységi csapdába esés lehetőségét kínálja fel a segélyezettnek.
A járható út a baloldali. Azért, mert ez egyaránt figyelembe veszi a közösségi elvárásokat és az egyéni lehetőségeket is. Nem egyszerűen kényszerít, hanem keményebb eszközökkel motivál. Nem büntet, hanem esélyt teremt és arra próbálja irányítani a támogatottat.
Járjuk körbe, hogy melyek is lehetnek a területei egy baloldali reformnak a segélyezés területén. Hol lehet azt az áttörést elérni, hogy többség és kisebbség is elégedett lehessen a változásokkal. Ha bármely félben jelentősebb tüske marad, akkor az segíti, hogy a mai politikaiba átcsapó, a polgári engedetlenségig elmenő vidéki akciózások fennmaradjanak.
Az első terület a munka világa. Munkaképes emberek dolgozzanak meg azért a pénzért, amit kapnak. Nem ínségmunkáról van szó! A népi írók már a XX. század harmincas éveiben megírták, hogy ez milyen embertelen, megalázó rendszer. Aki dolgozik, az ne segélyt kapjon! Mihelyst valaki megdolgozik a pénzért, azonnal munkabérről beszélhetünk! Járjunk is el ennek megfelelően! Nem muszályj (köszi hinnye!:) nyolcórás munkarendben foglalkoztatni, akár még az is elképzelhető, hogy négyórás, vagy annál is kevesebb összóraszámú munkarendet kell bevezetni a támogatottak körében. Hagyni kell, hogy tudjanak esetleg más munkát, napszámot, építőipari munkát vállalni.
Magyarországon rendkívül magas, európai szinten kimagasló az inaktívak aránya, azaz túl sokan nem dolgoznának azok közül, akik dolgozhatnának. Erről a társadalmi körről a lehető legkevesebb információval rendelkezünk. Sokan közülük feketén ugyan, de dolgoznak. Sokan a társadalom peremére vagy azon túl sodródtak, ők azok, akik falusi gettókban munka nélkül élnek, vagy nagyobb városokban vannak jelen, mint hajléktalanok például. Jelentős részük már nem integrálható. Mert betegek, súlyos egészságkárosodással, vagy leküzdhetetlen szenvedélybetegséggel rendelkeznek. A társadalmi szolidaritás jegyében számukra is biztosítani kell az élet megtartásához, a tisztes emberi léthez szükséges javakat. Ezeket az embertársainkat nem hagyhatjuk éhezni, nem hagyhatjuk megfagyni. Közös felelősségünk az, hogy a magyar társadalom tagjai maradjanak és mindig legyen egy feléjük nyújtott kéz, amelybe belekapaszkodhatnak, ha megpróbálnak kitörni reménytelen helyzetükből.
Szerencsére az inaktívak jelentősebbik része nem "reménytelen eset". Megfelelő motivációs rendszerrel, ösztönzéssel kiléptethetőek . Persze ez csak egy hosszú, szisztematikus munka eredménye lehet csak. Fontos társadalmi együttműködést igényel az ő reintegrációjuk. Együtt kell működni az állami ellátórendszerek képviselőinek, az önkormányzatoknak, vállalkozóknak, a civileknek, kisebbségi önkormányzatoknak. A segélyezési rendszert célszerűnek tűnik kiemelni az önkormányzatok hatásköréből, csak az eseti támogatásokat hagyva ezen a szinten. Ideje lenne tartalommal kitölteni a kistérségi szerveződési szintet. Jelen helyzetben indolkolt lenne minden magyarországi kistérségben Foglalkoztatási Tanácsot felállítani, amely szakértők, főként területileg illetékes munkaügyi és oktatási szakértők bevonásával térségi szociális és foglalkoztatási stratégia megalkotásával segíti azt, hogy az adott területen növekedjen a foglalkoztatás szintje és csökkenjen a segélyezettek aránya. A szervezettségi szint önkormányzatoktól kistérségi szerveződések irányába való elmozdítása segítheti, hogy egy komolyabb munkaerő-koncentráció legyen. Így lehetővé válik az is, hogy jelentős, a térség életét alapvetően befolyásoló kezdeményezések teret nyerjenek. Sőt arra is lehetőség adódik, hogy a Térségi Foglalkoztatási Tanácsok között együttműködés legyen és elindulhassanak olyan jelentős projektek, mint a tiszai-árvízvédelmi rendszer átalakítása vagy az alföldi csatornarendszerek felújítása.
Természetesen a foglalkoztatási szint növelésének központba helyezése nem eredményezheti azonnal, hogy minden segélyezett azonnal fix munkát fog kapni. A rendszernek sávossá kell alakulnia. Akit lehet azonnal léptessünk a munka világának irányába. A szakképzési rendeszernek el kell érni a kisfalvakba. Kihelyezett képzésekre van szükség. Olyan szakmákat kell oktatni, amelyekre igény van. Ezzel egyidőben munka típusú jövedelmet kell biztosítani olyan tevékenységekért, amelyeket korábban nem soroltunk a munka jellegű tevékenységek körébe. Ilyen lehet a falvakban élő idős emberek segítése, a közterületek csinosítása, az elhanyagolt portálok rendbetétele.
Sok esetben már az is nagy segítség lenne, ha az állam támogatná azt, hogy az emberek a falvaktól távolabb levő településeken vállaljanak munkát. Ezt például tömegközlekedési eszközökre szóló bérletek biztosításával lehet megvalósítani. Természetesen nem folyamatosan, hanem sávosan csökkenő összeggel.
Szintén komoly probléma lehet az, hogy a munkavállaló az elhelyezkedés első hónapjában nem rendelkezik jövedelemmel. Erre az időszakra indokolt egyszeri segély biztosítása azoknak, akik hosszú idő után helyezkednek el.
Nem szociálpolitikai kérdés, de megkerülhetetlen a közbiztonság kérdésköre ebben a témakörben. A kistelepüléseken élő emberek között a legnagyobb feszültséget ugyanis ez teremti. Határozottabb és eredményorientált fellépésre van szükség. Nem türhető, hogy bármely társadalmi csoportot bűnözői szubultúrával mossanak össze. Ez egy hamis sztereotípia, amely nem igaz. Az rendvédelmi és igazságszolgáltatási rendszereknek keményen kell fellépnie annak érdekében, hogy az összemosódás látszata megszűnjön. Természetesen a helyi közösségeknek is tenni kell azért, hogy a bűnözői tevékenységet folytató egyének ne takarózhassanak a kisebbségi lét vélt védelmével. Egyetlen társadalmi csoport sem érezhet szolidaritást törvénysértő emberekkel. Fontos terület a rendvédelem területén a helyi polgárőrségek működése. Az államnak ezt a területet is támogatnia kell olymódon, hogy ezek hatékonyan, de ne kisebbségellenesen működjenek.
Sajnálatos tény, hogy ma Magyarországon országos sajtótermékek és a média is gyakran előítéleteket erősítő módon számol be olyan történésekről, amelyek hátterében a roma - többségi társadalom ellentét húzódik meg. Sajnálatos tény, hogy a kormányzat ezeken a területeken nem tud gyorsan feszültség enyhítő módon fellépni. A reagálás legtöbbször elmarad, vagy jelentősen késik. Indokolt lenne, ha a kormányzati struktúrában helyet kapna egy szociális koordinátori feladatkör. Egy személy, aki nem nagy, de hatékony apparátust vezetve képes a válsághelyzetekben való gyors megnyilatkozásra, minden alkalommal képviselve a kormányzat baloldali politikát. Ezzel sok esetben elejét lehetne venni a probléma eszkalálódásának.
Egy blog nem adhat keretet arra, hogy egy olyan súlyos problémakört, mint a mostani, segélyezési rendszer dilemmáját pontosan körüljárja. Ennek megfelelően ebből a bejegyzésből is sok momentum kimaradt. Arra viszont talán jó lehet, hogy itt is gondolkozzunk és kiutat mutató újabb gondolatokat fogalmazzunk meg. Várom ezeket!
