Az utóbbi években kezd egy szörnyű dolog körvonalazódni: a magyarországi cigányságot készül megtenni a társadalmi többség az egyik központi bűnbaknak nemzeti sikertelenségünk, töketlenségünk miatt.
Nem, már nem csak a kuruc-info üvölti bele a magyar közéletbe ezt az áligazságot, a gazságban osztozik a mérsékelt jobboldal is HírTv-től, Magyar Nemzetig. Hallani és olvasni lehet már az objektívnek álcázott előítéletes megnyilatkozásokat azokkal szemben, akik szinte totálisan védtelenek.
Nézzük a tényeket. Magyarországon a második világégést követően a romákat erőszakkal integrálták a társadalomba. Addig szélsőségesen periferiális helyzetben voltak, falvak melletti erdőben éltek, közösségben, rurális viszonyok között. A szocialista társadalomnak azonban égetően szüksége volt a munkaerőre, ezért a nők tömeges integrációjával egyidőben (50-es, 60-as évek) a romákat elsősorban a lassan néptelenedő falvakba telepítették és finoman szólva munkára kényszerítették őket.
Nehéziparba, a bányákba, a kohókba, illetve az építőiparba kerültek a férfiak, a nők pedig szaktudást nem igénylő, zömében takarító állásokat kaptak. Ezen területek egyike sem az a terület, ahol lábat lehetett lógatni naphosszat. Talán még abban a megállapításban is van valami, hogy Magyarországot a romák építették fel. De ezt a mondatot nem kívánom túldimenzionálni, kérem a kommentelők se tegyék...
Aztán jött a rendszerváltás. Földcsuszamlás-szerű társadalmi és munkaerőpiaci átalakulások jöttek. Az emberek százezerszám menekültek a munka világából, a jövedelmet biztosító inaktív társadalmi pozíciókba. Hova is, hogy ne szociológusul fogalmazzak? Előnyugdjba, rokkantsági nyugdíjba (leszázalékolás). Ebben az állam és az egészségügyi ellátórendszer partner is volt. A többségi társadalom tagjait tekintve.
Miről is volt szó? Arról, hogy akinek volt pénze megkenni a leszázalékolást intéző orvost, vagy volt kapcsolata ehhez, az el tudta intézni magának.
Kik nem tudták tömegesen elintézni maguknak azt, hogy így (elegánsan) kilépjenek a munka világából? A romák. Ők nem rendelkeztek sem anyagi tartalékkal, sem kapcsolati tőkével ennek elintézéséhez.
Előállt főleg a falvakban egy érdekes helyzet. Voltak a megbecsült "nemdolgozók", a leszázalékoltak, akik könnyedén váltak rendes nyugdíjasokká, és voltak lenézett "nemdolgozók" a segélyezett cigányok. Mindkettő a rendszerváltás vesztese volt, de egyik egzisztenciát és társadalmi megbecsültségét tartva legalább (alsó)középoszálybeli tudott maradni. A romák, a segélyezettek viszont élősködőkké lettek a többség által minősítve.
Azóta eltelt húsz év. Azok a vidéki romák, akik hajdan dolgoztak, kénytelenek voltak a legcifrább túlélési stratégiákat alkalmazni. Rendkívül sokan vannak azok, akik tíz körömmel kapaszkodnak a munkába. A fővárosban vállalnak munkát, persze feketén és továbbra is építik az országot. Családjukat csak elvétve látják, pénzt havonta küldenek haza. Vannak, akik ingázni próbálnak, ami szinte azért lehetetlen, mert képesítést nem igénylő munka csak a nagyobb városokban van, ahova a távoli gettósodó falvakból tömegközlekedéssel eljutni csak méregdrágán lehet. Mégis megteszik. Összeállnak, egy autóval öten indulnak és dolgoznak, feketén napkeltétől napnyugtáig 7000-8000 forintért, amiből utazni, enni is kell.
Vannak, akik helyben dolgoznak. A mezőgazdaságban, ahol csak idényjellegű munka van és arra is rengeteg ember. Ők már rákényszerülnek a segélyre, mert állandó jövedelmet csak az jelenthet.
És biztosan vannak olyanok, akik gyermekeikből is élnek, a családi pótlékból és a segélyből. Az biztos, hogy nem jól, mert naivitás azt gondolni, hogy ebből grandiózus pénzeket lehet összeszedni. Aztán vannak, akik máséhoz nyúlnak, néha erőszakosan, mert frusztrálja őket a tudat, hogy más jól él, ő és sorstársainak meg csak a kemény munkáért kevés pénz jut.
DE! Ez nem a romák többsége. Rendkívüli hiba őket ennek alapján bűnbaknak beállítani, már csak azért sem, mert a többségi társadalom hagyta, hogy ebbe a kilátástalan helyzetbe kerüljenek.
Összefoglalva: a romák többsége dolgozik, de ezt nem látjuk, mert feketemunkára kényszerülnek. Ráadásul a magyar társadalomnak égető szüksége van arra, hogy minden tagja integrálva legyen a munka világában. Ebből a szempontból a legnagyobb tartalékunk a hazai roma közösség. Ha ők nagyobb arányban meg tudnak jelenni adó- és járulékfizetőként, akkor talán megszűnik, enyhül az a demográfia fenyegetettség is, amely jóléti ellátórendszerünket összeomlással fenyegeti.
----------------------------------------------------------------------------------
Az alábbiakat az 500. hozzászólás után fogalmaztam be. Azért illesztem be a posztba, mert nem akarom óránként ismételni magam!
Ha néha egy kicsit indulatosabban írtam, akkor bocs. Egészen másként látom a dolgot, mint az idejöttek többsége és a súlyos anyázás belőlem is kivált reakciókat. Ha valakinek nagyon belemásztam a lelkébe, akkor bocs.
Mivel időszűke miatt nem tudok nagyon bejönni és huszadjára is lereagálni ugyanazon dolgokat, ezért most összefoglalom, hogy miért is volt jó ez a vita (?) a számomra.
Elsősorban azért, mert segít abban, hogy törjem a fejem. Azon magyarok közé tartozom, akik gondolkoznak, képes vagyok meghallgatni és magamévá is tenni gyakran velem, személyemmel, gondolataimmal szemben megfogalmazott kritikus gondolatokat.
Az első, az az, hogy sokkal érzékenyebben és körültekintőbben kellett volna ezzel a témával foglalkozni és nem úgy, hogy posztolok egyet ebészünetben. Sok dolog van a fejemben, tapasztalatok, tanulmányok, de ezeket úgy kell összefoglalni, hogy egyértelműek legyenek és ne kifejezetten támadó, irritáló élűek.
A legtöbb hozzászólás durván anyázós volt. Szerintem akkor is az lett volna, ha nagydoktori, tökéletesen objektív anyag lett volna. Ezek az emberek mindenre harapnak, ami nem agyagbadöngöléssel fenyegeti a romákat.
Viszont nagyon sok tényszerű (bár a leggyakrabban elfogult) kritika érkezett. Ezek jelentős része kiemeli, hogy a romák körében gyakori a deviancia és ennek alapján általánosítanak az egész közösségre. Ezzel nagyon nem értek egyet, sajnos azonban több ok miatt nagyon nehéz ebben a dologban normálisan nyilatkozni. Mi, a roma integrációt pártoló emberek nehezen tudjuk kivédeni a legtöbb vádat, mert olyan magatartásformákkal is szolidaritást vállalunk, amelyek a bűnelkövetés kategóriájába esnek. Ez egy 22-es csapdája, hiszen egyértelmű, hogy nem támogatjuk az erőszakot, az olaszliszkai lincselőket. Mit tegyünk? Ha mi is harsányan elítéljük őket, akkor a másik oldal csak ezen szavainkat emeli ki. Nem, mi nem vagyunk szolidárisak a bűnelkövetőkkel, az antiszociális magatartást folytatókkal. Sőt elítéljük őket. Pont. Azonban nem állunk meg itt, hanem éppen azt mondjuk, hogy ez már egy válságjelenség. Egy társadalmon kívülre sodródott társadalmi réteg lázadása a többség ellen. Mi úgy gondoljuk, hogy a többségnek is és a kisebbségnek is van felelőssége abban, hogy a dolgok így alakultak. Az egyikben talán nem volt túl nagy az integrációs hajlam, a másik oldal pedig nem vitte túlzásba a kisebbség irányába való nyitást. Történelmi falak egy társadalmon belül, amelyet nem szabad hagyni az egekig nőni, mert ha leomlik maga alá temeti ezt az országot.
Magam sem tudtam felhozni sok megoldási javaslatot. Egy helyzetet próbáltam a blogközösség elé tárni, egy gondolatébresztő, provakatívnak és irritálónak minősíthető írással. Nem akarom azt, hogy ennek a posztnak itt legyen vége. Ez az egyik legnagyobb közös ügyünk. Ha nem találunk rá megoldást baj lesz. Nagyobb baj, mint amekkora most van."