Pár évtizede a magyar falu korábban sohasem látott virágzásnak indult. Ma ott tartunk, hogy a magyar falu halálát vízionálhatjuk. Mint egyszerű falusi srácnak nagyon fáj ez a dolog, mert ez a pusztulás saját, de inkább mindannyiunk pusztulását eredményezi egy kicsit.
Nem csak bukolikus romantikából mondom ezt. Egyszerűen a gyerekkorom, az ifjúságom lesz kevesebb azáltal, hogy emberré válásom helyszíneit mind-mind pusztulni, gettósodni látom.
Persze érzem, hogy a magyar falu élni akar. Vidáman, közösséget alkotva próbálkozik a vidék, hogy életet tartson ott, ahonnan minden menekül és ahova csak a reménytelenség költözik.
Mert nincs munka. És ha munka nincs, akkor semmi sincs. A falusi embert elzárták a földtől. Attól a földtől, amelyen évezredek óta él. Attól a földtől, melybe önmagát egy életen keresztül, apránként temette el. Azért, hogy kenyér és ezáltal a túlélés esélye kerüljön az asztalra.
Összes felmenőm falusi volt. Minden elődöm epekedve nézte az eget, várva az esőt, tartva a pusztító vihartól. Néha magam is meglepődöm azon, hogy a főváros paneldzsungeljában is egy csendes, kiadós esőnek mennyire tudok örülni. Talán ott van a génjeimben a tudat, hogy ettől most megerősödnek a földbe vetett javaink. Évezredes lutri, évezredes kiszolgáltatottság, amiért ott van legalább pár évente a kárpótlás, a bőséges termés, az esély a túlélésre.
Mert a föld sohasem adott az egyszerű szántóvetőnek grandiózus kiugrásra lehetőséget. Egyszerűen csak tisztes esélyt adott az élethez.
Ma a falvak népe idegenül áll a parcellák szélén. A legtöbb helyen milliós gépek a legegyszerűbben termeszthető növényekkel rakják tele a földeket. Nincs az, ami régen volt. Tudatos, földet nemesítő szándékű mezőgazdasági tevékenység. A szándék, hogy egy kicsit többet hozzunk ki a földből. Nincs meg az a kultúra, amely segítette a fejlődést ezen a területen. Lépések, amelyek előrébb viszik a dolgokat. Mert búza és repce helyett lehet gyümölcsfákat, zöldségeket, fejlett kultúrákat is telepíteni.
Persze ezt már a mai falusi fiatalok talán nem is tudják. Ők nem is vágynak már a földre, nekik merci és pláza kell és persze nem kapnak és ezért csalódottak is. Páran voltunk, vagyunk, akik nekivágtunk a nagyvilágnak, hogy vigyük valamire. Sokan helyben maradtak, elkeseredett küzdelmet folytatva a lecsúszó falusi valósággal. Egy barátom autószerelő műhelyt nyitott. Megélt belőle szűkösen. Hajnaltól késő estig feküdt a rozzant gépek, traktorok, teherautók alatt olajsárban. Aztán megpróbálta legalizálni magát. Bejelentett vállalkozó lett, hitelből százezrekért építette át a műhelyt, hogy az megfeleljen az uniós előírásoknak. Belebukott. Valami engedély mindig hibádzott. Persze mivel felhívta a figyelmet magára a legalizálási szándékkal, ezért ellenőrzést ellenörzés után kapott. Mert tudták, hogy dolgoznia kell és tudták, hogy engedély nélkül ez neki tilos. Kenyér nélkül nem hagyhatta a családot, ezért kockáztatott és meg is bukott. Több százezer forintnyi bírsággal súlytották.
Mára elhagyta a szakmáját, bezárta a sufnit. Segédmunkásként dolgozik, feketén. Erdőre jár, ha szerencséje van pár napra szezonban elmehet traktoristának. Munka után talán már a kocsmába is beül a haverokkal és apránként elindul azon a lejtőn, amelynek a végén az áll, hogy beállunk a sorba, segélyt kérők sorába. Tartja magát, küzd, de ez a küzdelem már nem az a küzdelem, amelyet őseink a földdel vívtak. Ott volt esély a győzelemre, a túlélésre. Ebben a bürokrácia és bankok által megnyomorított világban már minimális az esély tisztes munkával.
A magyar falu haldoklik. Az ország kétharmada él ma 10.000 főnél kisebb településeken. Számukra nagyon kevés jót tartogat a jövő. A magyar közélet, a politikai elit egyik legnagyobb feladata az, hogy esélyt adjunk a vidéknek. A tisztes megélhetésre, a gyarapodásra, a felemelkedésre. Nem a néhány tízezernyi agrárvállalkozónak, hanem a földtől elszakított milliónyi tömegnek.

Ezért megyünk le mi, a Demokratikus Hálózat tagjai Monokra, hogy nyári összejövetelünk keretében közelebb kerüljünk a magyar valósághoz. Aki kedvet érez, csatlakozzon hozzánk erre a néhány napra.