Egymillió új munkahelyet kínál Orbán Viktor. Ezt a FIDESZ gazdasági programjára alapozva kívánja tető alá hozni.

A nagy kérdés az, hogy ezt miként próbálja megtenni. Munkahelyet a mai világban általában úgy hozunk létre, hogy bevonunk az országba olyan tőkést, aki itt termelni kíván, lehetőleg nem a belső piacra, mert azzal csak öngólt adunk magunknak, mivel a belső fogyasztás gerjesztése csak további eladósodáshoz vezet.

Szóval termelő munkahelyekre van szükség. Képzettséget kívánó munkahelyekre. Van e jelen helyzetben Magyarországon ennyi fölös ember? VAN. És van-e ennyi képzett és megfelelő szintű munkakultúrával is rendelkező ember? A válasz egyértelműen az, hogy NINCS. Nincs egymillió olyan munkavállaló, aki holnaptól dolgozni tudna napi nyolc órában, három műszakban.
Figyelembe kell venni, hogy ma hazánkban nem munkanélküliből van nagyon sok, hanem inaktívból. Olyan emberekből, akik vagy nem dolgoznak, vagy feketén teszik ezt. Ha feketén, akkor a gazdaságnak azon szegmensében, ahol csak így tudnak gazdaságosan foglalkoztatni, jellemző módon a mezőgazdaságban. Őket be kell emelni a legálisan foglalkoztatottak körébe, mert nekik úgy jó. Azonban ha ezt megtesszük, akkor az érintett szektor versenyképessége fog romlani a többletterhek miatt. Drágul és eladhatatlanabb lesz a magyar mezőgazdasági termék. Magyarán akár oda is kilyukadhatunk, hogy tömegesen fognak tönkremenni az amúgy sem rózsás helyzetben lévő agrárvállalkozóink. Csődjük eredményezheti, hogy meglévő fekete jövedelmek is eltűnnek az amúgy is súlyos válságban lévő térségeinkből.

A másik réteg, akiket az inaktívak köréből mozgósítani lehetne, az a több százezer ember, akik nem dolgoznak hosszú évek óta. Őket nem lehet odaállítani egy gyártószalag mellé, mert immár nem rendelkeznek azzal a munkakultúrával, amely egy ilyen helyen szükséges. Körükben rendkívül sokan küzdenek súyos egészségkárosodással és szenvedélybetegségekkel. Munkába állításuk elsősorban a szociális foglalkoztatás területén jöhet szóba mindaddig, amíg képesek nem lesznek arra, hogy komolyabb terheltséget és felelősséget kívánó munkakörökben is alkalmazhatóak legyenek.

Vágyálomnak tűnik tehát az egymillió új állás, mert talán nem rendelkezünk ennyi fölös, munkaképes emberrel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy akik dolgoznának sok esetben azért nem vállalhatnak munkát, mert képtelenek megoldani a munkába járást. Munkahely lakhelyüktől csak olyan messze van, hogy kigazdálkodhatatlan az ingázás. Elképzelhető az is, hogy közelebb kell vinni hozzájuk a munkahelyeket, azonban két évtized gyakorlata éppen a koncentrációt mutatja.

Ami ebből a helyzetből kiút lehet, az egy komoly állami foglalkoztatási program indítása, jelentős mértékben támaszkodva a hazai mezőgazdaságra. Az inaktívak és munkanélküliek jelentősebbik része ugyanis kistelepüléseken, agrárkörnyezetben található. Kilátástalan helyzetüket éppen a hazai agrárium válsága idézte elő.
Kérdéses, hogy a tudatos rombolás, a fejlett mezőgazdasági környezet visszaépítése, a hazai feldolgozóipari szektor totális széthullása után lehet-e remény arra, hogy ezeken a területeken jelentős változások történjenek. A válasz? Az biztos, hogy erre a területre külföldi tőkét bevonni szinte lehetetlen. Uniós források jótékony hatását, ha lenne, már érezni lehetne. Sajnos azonban egyértelműnek tűnik, hogy a képzettséget nem igénylő mezőgazdasági munkahelyek száma nem nőt. Munkahelyet tehát csak állami pénzből lehetne, gigantikus beruházással. Kérdéses, hogy erre van e pénz?
Be kell látni, hogy a segélyezés favorizálása ezen a területen korábban sem volt más, mint a problémák elodázása. Állambácsi örült, hogy huszonpárezer forintból megoldott a ideiglenesen a problémát, pontosabban helyben tartotta. Ha ez a tömeg elhagyja jelenlegi lakóhelyét és a nagyvárosokba áramlik, ott elképesztő szociális válságot tud előidézni. A fővárosban egy hajléktalanra jelenleg is havi szinten majd százezer forintot költ az állam, ha az itt is járó segélyeket és az intézményrendszer fenntartási költségeit egy főre leosztjuk.

Merész vállalkozással lehet tehát mobilizálni a falvak segélyen élőit és közelebb vonzani a munkahelyek teremtése szempontjából kedvezőbb adottságokkal bíró városokhoz, azonban ez nem kis kihívást jelent. A rendszerváltás ugyanis eltörölte a munkásszállókat is, a kisfalvak ingatlanjainak árából ezeken a helyeken nem lehet lakást vásárolni, albérletet kigazdálkodni megint csak lehetetlen. Várható tehát, hogy ezek az emberek egyszerűen ráépülnének legalább ideiglenesen az ezen helyeken található szociális ellátórendszerekre.
Az ilyen jellegű migrációra van is már példa. Gyakori, hogy borsodból, szabolcsból érkező dolgozni vágyó emberek először valamely hajléktalanszállóra térnek be, újabb sok milliós állami kiadást generálva ezzel. Sőt, esetükben gyakori a lecsúszás is, amit segít a családi kapcsolatok elvesztése és a hajléktalan szubkultúrába való integráció.

Összefoglalva látható, hogy program legyen a talpán, amely egy millió munkahelyet teremt. Sőt, nagy a veszély, hogy a próbálkozás csak egy rendkívül komoly állami túlköltekezést fog generálni, amelyet nem biztos, hogy az ingatag hazai kölségvetés elbír jelen körülmények között.

Ami viszont fontos: Lépni kell. Orbán Viktor mert nagyot álmodni és jelen helyzetben ilyen szándékra van szükség. Neki kell veselkedni és meg kell oldani a magyar társadalom égető problémáit, amelyek közül az egyik legjelentősebb az, hogy be kell vonni a munka világába azokat az embereket, akik ma inaktívak és rendkívüli terhet jelentenek Magyarország számára.

Az meg legyen az én bajom, hogy nem szeretem Orbán Viktort...:D